Helló! Több szemszögből írom le a dolgokat. Néha találkoztok majd az enyémmel is, mint amilyen ez a rész. :D A következő alkalommal pedig rajzokat is fogok hozni, amiket én készítettem. Jó olvasást! :)

3.rész

"Tűnj innen"

Astrid:

Amíg Loki fürdött, felmentem a szobámba és elkezdtem rendet rakni. Lecseréltem a koszos ágyneműt és a fontosabb dolgaimat biztos helyre elraktam, nehogy megint valamimet megtalálja.
A fényképet, melyet Loki kezéből vettem ki, inkább eltettem a mellényembe, gondolván, majd később elteszem a pénztárcámba, nehogy más is megtalálja és a legféltettebb kincsemet tönkretegye.
Mielőtt anya meghalt, ez volt a legutolsó kép, mely róla készült. Talán hülyeség ilyesmit kijelenteni, de ezért az egy képért ölni is tudtam volna.
Kivételesen előre gondolkodtam és úgy láttam, apa miatt jobb, ha a férfi itt alszik, én pedig lent a nappaliban. Máskor is előfordult már, hogy lent aludtam, mivel nem egyszer megtörtént, hogy apa nem aludt otthon. Sajnos, ilyenkor azt sem tudtam, merre jár, szóval jobbnak tartottam, ha a kanapén alszom és megvárom, míg hazabotorkál.
Amint leellenőriztem mindent a szobában, a piszkos ágyneművel és a tállal a másik kezemben kimentem a szobámból. Már kopogtatni akartam a fürdőszoba ajtaján, de ekkor a földszintről mocorgást hallottam, majd hangos nyögéseket, mint amikor az embert rémes fejfájás gyötri.
Úgy tűnik apa felkelt.
Egy kis ideig csak gondolkodtam, de fogalmam sem volt, most mit csináljak. Ha lemegyek apához és megúszom a beszólogatásait, elmegy aludni és nem jön rá semmire. De ha feljön az emeletre és kitalálja, hogy be kell neki mennie oda, az egyenlő azt hiszem a véggel.
- Astrid, merre vagy? - nyöszörögte a földszintről.
- Már megyek, papa. - szóltam elég hangosan ahhoz, hogy a fürdőben lévő Loki is meghallja és ami a kezemben volt, mind leraktam a folyosóra.
Apán csak egy fehér alsónadrág és egy kék trikó volt, melyből kikandikált egyre nagyobbodó pocakja. Az arcán több ránc volt, mint amennyi normális lenne egy 43 éves férfihoz képest, őszülő barna haja ziláltan meredezett mindenfelé, borostája pedig olyan hosszúra nőtt, amely tökéletesen megfelelt egy kisebb szakállnak.
- Készítenél valamit enni? - nyújtózkodott.
- Már csinálom is. - kerültem ki és a konyhába mentem, hogy gyorsan összedobjak valamit.
Rántott húst sütöttem ki, hasábburgonyával, legalábbis ez tűnt kevesebb melónak.
Már majdnem készen is voltam vele, de ekkor meghallottam a lépcső nyikordulását. Apa.
Abban a másodpercben lezártam a tűzhelyet és elálltam apa útját a lépcsőnél.
- Mit csinálsz? - nézett rám furán.
- Inkább te mit csinálsz? - kérdeztem vissza.
- Fáj a fejem. Kell egy aspirin. - tolt félre fáradtan és tovább indult felfelé, ugyanis a gyógyszereket úgy mint bárki más, mi is a fürdőben tartjuk.
- Majd én kihozom neked. - termettem ismét előtte.
- Van lábam, ennyit én is megtudok csinálni. - morogta, miközben kikerült engem.
- De nem mehetsz oda fel! - kaptam el a lépcső tetejénél.
- Miért?
- Hát mert...- gondolkoztam.- nagy kupit csináltam meg minden.
- Akkor majd rendet raksz. - sóhajtott fel.
- De akkor sem mehetsz oda! - estem kétségbe, ami a hangfekvésemen is megmutatkozott.
- Miért? - kérdezte most már ingerülten.
Egy pillanatra elgondolkoztam, mit is találjak ki, mert Loki biztos voltam benne, hogy a fürdőben téblábolt még. Aztán mint derült égből villámcsapás, bevillant a világ legbénább ötlete.
- Azért..mert..szanaszét hagytam a fehérneműim és nem akarom, hogy lásd. - hadartam el gyorsan egyre vörösödő fejjel.
Egy hosszúnak tűnő pillanatig csak értetlenül meredt rám, mielőtt magához tudott térni.
- Akkor rakj rendet, de hozd le a gyógyszert. - felelte kimerülten és lement a földszintre. - De még ma, mert megyek fürdeni.
- Oké, sietek.
Amilyen fürgén csak tudtam, úgy rontottam be a fürdőszobába, kopogás nélkül. Utólag lehet, nem kellett volna.
Loki ugyanis pont akkor öltözködött, természetesen totál ráérősen, mint aki nem is hallotta, ami pár méterre történt tőle. Szerencsére már rajta volt a farmernadrág, szóval csak félig volt meztelen. Sajnos nem tudtam figyelmen kívül hagyni kidolgozott felsőtestét, melyre vizes hajából rácsöppent a víz. Most őszintén...kinek ment volna?
Mikor meglátott, felvont szemöldökkel üdvözölt, amolyan "most meg mit akarsz" tekintettel.
- Ki kell innen menned. - figyelmeztettem, miközben megpróbáltam elhaladni mellette, hogy a gyógyszert kivegyem a faliszekrényből. De a hely olyan szűknek bizonyult kettőnk számára, hogy akaratlanul is egymáshoz súrlódtunk.
Ettől teljesen zavarba jöttem, amit ő gúnyos mosollyal az arcán szépen ki is használt és még közelebb jött hozzám.
- Már mondtam, ha velem akarsz fürdeni, csak egy szavadba kerül. - hajolt közel az arcomhoz.
Tudtam, hogy csak szórakozik velem. Nem ismerem, de egy belső hang, túlságosan is hangosan csilingelt a fejemben. És ez a hang most azt mondta, meneküljek előle.
A közeledésétől viszont teljesen ledermedtem és moccanni sem bírtam. Az ajkai túlságosan is közel kerültek az enyémhez. De valahogy sikerült erőt vennem magamon és elfordítottam a fejem.
Ő erre csak elhúzódott és jóízűen felnevetett,
- Hogy ti emberek, milyen kis naivak tudtok lenni. - csóválta a fejét.- Egy hozzád hasonlóhoz akkor sem érnék hozzá, ha eljönne a Ragnarök.
- Hogy te mekkora gyökér vagy! - háborodtam fel és reflexből lekevertem egyet neki.
Még csak nem is zavarta, inkább ugyanolyan gúnyos vigyorral nézett rám.
- Milyen kis harcias vagy. - pimaszkodott továbbra is.
- Kérsz még egyet? - emeltem fel ismét a kezem, de meghallottam lentről apám hangját.
- ...Astrid! Mi tart ilyen sokáig? - szólt türelmetlenül.
- Basszus!
Megpróbáltam kikerülni Lokit, ezúttal sikerrel, és végre kivettem azt a nyamvadt Aspirint is a szekrényből. Kinyitottam az ajtót és mikor meggyőződtem, hogy apa nincs fent, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Most velem jössz. - fogtam meg Loki karját, aki épp csak magához tudta venni a többi ruháját és beviharzottam vele a szobámba.
Igyekeztem nem a szemébe nézni, mert tudtam, hogy akkor megint kapok tőle valami kedves megjegyzést.
- Öltözz fel. Egy kicsit itt kell maradnod, de utána hozok enni. - léptem is ki a szobából, meg sem várva a reakcióját.
Apa a késésem miatt többször is beszólt nekem, de Loki után ezen végképp nem tudtam felhúzni magam.
Hagytam , hogy bevegye a gyógyszert és meg is vacsoráztattam. Miután jóllakott, úgy döntött, inkább elmegy aludni és holnapra halasztja a fürdést. Máskor szívesen vitatkoztam volna vele emiatt, de most hálát adtam az égnek, hogy legalább ebben van némi szerencsém, ha amúgy az egész napom kész katasztrófa.
Körülbelül 10 perc elteltével, mikor már teljesen biztos voltam benne, hogy apa békésen horkol, szedtem egy tálcára ételt, italt és felvittem Lokinak. Sikerült felöltöznie is mire benyitottam.
A maga módján megköszönte az ételt, vagyis kijelentette, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Csak unottan visszanéztem rá és amíg ő evett, én levittem magamnak egy takarót és párnát a kanapéra, ahol meg is ágyaztam.
A nap hátralévő részében elvittem Loki tálcáját, elmosogattam mindent amit lehetett, rendet raktam és elmentem zuhanyozni is. Pizsamának egy lila pántos felsőt és egy fekete rövidnadrágot húztam, a hajamat pedig csak megtörölgettem, had száradjon meg magától. De a póló alá a biztonság kedvéért felvettem egy sportmelltartót is, mert a fürdős incidens után, ki tudja milyen perverz.
Végül már annyira kimerültem, hogy amint elfeküdtem a kanapén, elnyomott az álom egy szempillantás alatt.

Az író szemszögéből:

Már éjfél is elmúlhatott, mire minden egyes zörej megszűnt a házban. Loki ekkor úgy döntött, kimerészkedik a szobából és véghezviszi azt, amit eltervezett.

Nem vitt magával semmilyen fegyvert, úgy gondolta, egy gyönge emberlánnyal és egy iszákos férfivel könnyedén elbánik majd. Rengeteg háborút megvívott már és sokszor elég volt csak az eszét használnia a győzelemhez. Most is e szerint akart eljárni. Csak és kizárólag azért viselte el eddig a lányt maga körül, hogy kivárja a megfelelő pillanatot. Hiszen mindig felmérte előbb a terepet, s majd azt követően csinált is valamit.
Tudta jól, hogy hosszú távon nem bírná ki az emberek közelében. És ha ezt a két halandót elteszi láb alól , legalább egy darabig kibírja itt addig , amíg vissza nem kerül Asgardba. Mert az bizonyos, hogy eljönnek érte, amint Heimdall, a Bifrost őrzője jelentést tesz Odinnak a tettéről. És majd akkor jön a dolog többi része, hogyan is szabaduljon ki onnan és hogyan szerezze vissza erejét. De mindent csak szép sorjában.
Halkan osont végig a folyosón , a lépcsőhöz érve azonban egy kis időre megtorpant és amennyire csak tudott, körülnézett. A kintről beszűrődő lámpafény megvilágította a lány alvó alakját a kanapén.
Mikor már tényleg biztos volt, hogy Astrid alszik, tett egy lépést lefelé a lépcsőn, mely öregsége miatt a csendben fájdalmasan nyikordult egyet.
Loki ijedten kapta fejét a mocorgó lány felé, aki szerencséjére csak az oldalára fordult át, így megkönnyebbülten engedett meg magának egy apró sóhajt.
További lépéseit igyekezett még halkabbra venni, így már gond nélkül leért a földszintre.
Óvatosan közelített Astrid felé, mikor már fölötte állt, elgondolkodott, mivel is ölje meg. Körbenézett maga körül, majd megpillantotta a lány feje mellett lévő párnát.
Ám mielőtt felvehette volna azt, a lány ismét megmoccant, s a hátára fordult.
A kinti fények most még jobban rálátást engedtek Astrid arcára.
Milyen békésen alszik. -gondolta Loki.- Még csak nem is sejti mi vár rá.
Ahogy így elnézte, ismét ámulatba ejtette a lány szépsége. Fekete haja hullámokban terült szét a kanapén, telt ajkai pedig még álmában is érzékien nyíltak szét.
Megrázta a fejét. Nem ezért jött ide. Csak egy nyomorult ember, semmi több. A szépsége pár év múlva úgyis eltűnik, amíg ő még mindig ereje teljében lesz.
Lassan felemelte a párnát és már készült is lecsapni vele, ha nem csillan meg valami a lány mellkasán.
Egy nyaklánc volt, de nem is ez keltette fel az érdeklődését, hanem a medál. Lassan felemelte és jobban a fény felé fordította, miközben ügyelt arra is, hogy a lány ez idő alatt meg ne moccanjon.
A világfát, Yggdrasilt ábrázolta, melynek ágain apró gömbökként a kilenc világ csücsült, alján pedig ott volt Nidhogg, a sárkány, aki a fa gyökereit rágcsálta.
Véletlen lenne?  De mit keres egy halandónál ilyen ékszer? Mondhatná azt is, hogy valami olcsó utánzat, de ilyen gyér fénynél is megtudja mondani, milyen anyagból készült. Színtiszta arany és ezüst. Ilyesmire a környezet alapján nem telne a lánynak.
Aztán beugrott neki. Apja és annak két testvére szintén viselt ilyen medált. Ha nem csal az emlékezete, pont ugyanilyet. De akkor mégis hogyan kerülhetett ez, egy emberhez? Vagy Astrid több, mint aminek látszik?
Végül a fiatal férfi úgy döntött, megvárja a holnapot és kíméletlenül kikérdezi a lányt.Még egy napot talán túlél ezen a borzalmas helyen.

***

Másnap Astrid csak késő délelőtt ébredt fel. Egy kis ideig csak bámulta a repedezett plafont, mielőtt magához tért. A tegnapi nap emlékei lassan kúsztak vissza az agyába, de inkább voltak álomképek, mintsem a valóság. 

Egy kicsit hülyének érezte magát, amiért olyan hamar befogadott a házukba valakit, akit nem is ismer. Ráadásul ez a férfi cseppet sem volt eddig kedves vele. És amikor eszébe jutott, milyen szemtelenül viselkedett vele a fürdőszobában, szinte megpukkadt a méregtől. 

De a következő pillanatban már éberen ült fel, mert eszébe jutott, hogy amíg ő itt aludt, az apja lehet felkelt már. És ha tényleg így van, talán észrevette Lokit is. Bár ezt az ötletet egyből elvetette, mert akkor valószínűleg,most nem a csendet hallgatná.

Felállt és az apja szobája felé indult. Megijedt, mikor az ajtót nyitva találta. Belépett a szobába, de az ágyon csak hűlt helyét találta az apjának. 

Felment az emeletre, benézett a fürdőbe is, de ott sem lelte. Végignézte az egész házat, a szobája kivételével, mert tudta, hogy oda sose menne be. Aztán a bejárati ajtónál észrevette, hogy hiányzik az apja cipője. Belenézett a kulcsos tálba is, amit a fogas alatti cipőtartó szekrényen helyeztek el, de ott csak a saját kulcsai voltak.

- Szóval elment itthonról. - adott hangot gondolatainak, amit meg is bánt, mert furának érezte mindig is, ha magában beszélt.

Eleinte Astrid ha ilyen történt, azonnal futott megkeresni az apját, de sosem jár sikerrel. Valahogy mindig sikerült úgy eltűnnie, hogy senki se találja meg. Olyankor csak ült otthon és betegre aggódta már magát, mire késő este az apja mégis hazatért teljesen részegen. És mikor már századszorra tette meg ugyanezt, a lány feladta és nem kereste többet. Megtanulta, hogy mindig hazafog jönni, ha úgy találja jónak.

Úgyhogy most csak megvonta a vállát és felment a fürdőbe rendbe tenni magát. A tükörben unottan vette szemügyre a szeme alatti karikákat, melyeket a mindennapos kialvatlanság és fáradtság okozott. Megmosta az arcát, majd úgy döntött, véget vet a folytonos slamposságának és feltesz egy kis sminket. A smink fogalma egy kis szempillaspirálnál, púdernél és szájfénynél ki is merült. Az ember meg nem mondta volna, hogy tényleg smink van rajta. A haját most csak megfésülte és mint minden pihenőnapján, szabadon hagyta.
Mikor úgy látta, nem lesz rosszul a kinézetétől, kilépett a fürdőszobából, és meglepetésére Lokival találta szemben magát, akibe sikeresen bele is ütközött.
- Bocsánat.
A férfi most csak a szemét forgatta,majd megragadta Astrid csuklóját, hogy a szobájába menjenek.
- Beszélni akarok veled.
- Ö..oké.- illetődött meg Astrid.
Milyen furcsa, hogy ez a szűk szavú férfi beszélgetni akar. Amikor eddig kommunikácóra került volna sor, inkább elküldte valami bunkó megjegyzéssel. És mindez egy nap leforgása alatt történt.
- Honnan van az a medál? - szegezte egyből a lánynak a kérdést, alighogy becsukódott az ajtó. Amire amúgy nem volt semmi szükség, hiszen Astrid apja nem tartózkodott otthon.
- Hogy mi? - pislogott Astrid. Elsőre nem esett le neki, mire gondol pontosan Loki.
- Argh, ez itt a nyakadban. - bökött a medál felé türelmetlenül.
- Ó, hogy ez. - fogta a kezébe. - Még anyámé volt. Ő adta nekem, mikor...- itt megakadt. Nem volt képes folytatni. Sose tudott az anyja haláláról beszélni és nem is akart. Meg amúgy is, nem egy vadidegennek fogja elmondani életének legfájdalmasabb részét.
- Jó engem nem érdekel ki halt meg, szóval hagyjuk a nyavalygást. - sóhajtott Loki unottan. - Tudod, ő honnan szerezte?
Astrid ledöbbent a férfi tapintatlanságától. Eddig is bunkó volt, de ezzel tényleg átlépte a határt. Olyan hamar öntötte el testét a méreg, mint amikor egy lyukas poharat vízbe mártunk.
- Tudod, igazán lehetnél udvariasabb.
- A te fajtáddal, nem tudom, minek. - perlekedett.
- Mégis kinek hiszed te magad, hogy így beszélj?
- Sokkal több mindennek, mint aminek te magad. - mosolygott gunyorosan és tudta, hogy ezzel célba talált.
Astridnak ugyanis szó szerint tátva maradt a szája. Ekkora pofátlanságot!
- Tűnj innen! - szorította ökölbe kezét.
Mikor Loki nem mozdult, csak még jobban bedühödött..
- Nem hallottad? Azt mondtam , menj innen! - lökött egyet rajta, majd megfogta Loki tiszta ruháit és a kezébe nyomta.
- Tessék! Ezt is vidd!

Loki nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen ránézett Astridra, mielőtt elhagyta volna a szobát és azzal együtt a házat is. Volt valami fenyegető a tekintetében, de a lányt abban a pillanatban ez egy cseppet sem érdekelte.
Mikor hallotta becsukódni a bejárati ajtót is, a dühét felváltotta a szomorúság és zokogva roskadt le a padlóra.
Nem értette miért történik vele ez az egész. Hogy ez az ember miért támadta meg őt ilyen hirtelen. És hogy tudott így beszélni vele? És miért érdekelte Lokit az a nyaklánc? Mert csak ennyi volt, egy nyaklánc, amit az anyjától kapott. Bár úgy tűnt, Loki tudott valamit róla, amit ő nem. Vagy csak az szúrt szemet neki, hogy aranyból és ezüstből van.

 ***

Időbe tellett, mire a lány megnyugodott és képes volt talpra állni. Rég volt már, hogy ennyit sírt. Sosem gondolta, hogy ezt pont egy idegen váltja majd ki belőle. Túl abszurd volt az egész.

Igyekezett minél hamarabb rendbe rakni magát és nem gondolni többet Lokira. Ha szerencséje van, sosem látja többet. 

Nem szabad legközelebb hagynia, hogy az érzései így felülkerekedjenek rajta. Mindig is egy érzelmes lány volt, de túl hamar sírja el magát, ami nem éppenséggel egy előnyös tulajdonság. Még az volt a szerencséje, hogy nem Loki előtt történt, máskülönben biztos hallotta volna a férfi gúnytól csöpögő kacaját.

Gondolatmenetét azonban a csengőjük rikácsolása szakította meg.

- Apa megtanult csengetni? - elmélkedett szórakozottan és lesietett a lépcsőn.

Mikor kinyitotta az ajtót, valaki egészen más állt előtte, mint azt várta.

Egy hosszú, aranyszőke hajú férfi volt, zafírkék szemekkel és szőke szakállal. A karján csak úgy duzzadtak az izmok, ahogy minden más testrészén is. És ha hozzávesszük a magasságát is, olyan volt akár egy óriás. 

Astridnak még a lélegzete is elállt az óriás láttán, de amint meglátta a ruhaviseletét, egyből kapcsolt az agya. A szőkeség ugyanis pont olyan kosztümszerű ruhát viselt, mint Loki. Csak az övé egy teljes páncélzatból állt, vörös köpennyel a hátán.

- Na neeem. Nem kell még egy buggyant . - jelentette ki és azonnal becsapta az ajtót a férfi orra előtt. Illetve csak csapta volna, mert amaz gyorsabb volt. Na meg erősebb, így könnyedén kitámasztotta a bejárati ajtót.

- Sajnálom, de beszélnem kell veled. 

- Aha, a másik is ezt mondta.- kapott vérszemet. 

- Pont Lokiról lenne szó. - kezdte a férfi, a lánynak pedig kíváncsiság csillant meg a szemében. 

2. rész
"Amúgy hogy hívnak?"

Astrid:

A családi házunk New York egyik eldugott kertvárosában állt a belvárostól olyan 25 percnyire. A környék már kiskoromban sem volt szép amennyire emlékszem, de mára a biztonságos jelzőt határozottan nem mondanám rá. A házunk, mikor még anya élt, tisztességesen festett, a fehér festék akkor még frissnek számított, a falak épek voltak, a kert gyönyörűen rendbe volt téve. De mára a fehéret leváltotta valami koszos szürke valami, több helyen leesett a vakolat, a kertünk pedig nem is lehetett volna borzalmasabb állapotban. Egész egyszerűen burjánzott a gaztól. Mikor időm engedte rendbe raktam valamilyen szinten, de mindig közbejött valami, ami meggátolt a helyreállításában. És az sem segített, hogy apám mindig okozott valamilyen kárt, amitől csak még inkább nem jutott időm semmire.
Mikor hazaértem, megkönnyebbülve konstatáltam, hogy apám nem valahol a kertben fekszik, hanem valahol a házban. Ha részeg, valamiért szeret az udvaron kidőlni.
Ezen gondolatok után kinyitottam a kaput meg a garázsajtót és bejártam az autóval. Mikor kiszálltam, még egyszer ránéztem a hátsó ülésen fekvő férfire, aki furcsa módon még mindig aludt. Ennyire kiütöttem volna? Te magasságos, csak add, hogy ne legyen semmi baja. Legközelebb sokkal megfontoltabbnak kell lennem.
Nagy nehezen ott hagytam és a szomszédomhoz siettem, aki pont akkor készült bemenni a házába.
- Matt, ráérnél egy percre? - szóltam át neki.
Matthew Sullivan egy 20 éves , rövid barna hajú barna szemű srác volt, aki a Columbia Egyetem Természettudomány szakán tanult antropológiát. A szülei elég jól állnak anyagilag, szóval képesek kifizetni a fiúk tanulmányait. De Matt mikor nem tanulja agyon magát, részmunkaidős állásokat vállal, hogy segítse a szüleit. Most valószínűleg hétvégére jött haza meglátogatni a családját.
A hangomra mosolyogva felém fordult.
- Szia neked is Astrid. Mi a gond?
- Ez eléggé bonyolult. Gyere és megmutatom.- intettem neki, mire ő csak összeráncolt homlokkal követett engem a garázsba.
- Nos, róla lenne szó. - mutattam a kocsiban szunnyadó férfira.
- Mégis mit keres egy eszméletlen férfi a kocsidban? - nézett rám furán.
- Ez hosszú sztori. A lényeg, hogy segítened kéne bevinni, mert egyedül nem bírom el.
- Legyen. - egyezett bele, azzal pedig sikerült a fickót bevinni, fel a lépcsőkön, egyenesen a szobámba úgy, hogy a nappaliban horkoló apámat nem ébresztettük fel. Nagyrészt apa miatt vittük be pont a szobámba, mert nem akartam ittas állapotában vitatkozni vele, hogy mégis miért hoztam egy idegent a házba.
Mikor lefektettük az idegent az ágyamra, Matt jelentőségteljesen rám nézett és magyarázatot várt.
Neki is elmondtam mi történt, de hozzá már nem voltam annyira őszinte. Például kihagytam azt a részt, hogy a fickó az égből zuhant le. Nehogy azt higgye elment az eszem.
- Na várj egy picit. Te hazahoztál valakit, aki tulajdonképpen majdnem rád támadt? - nézett rám úgy, mint egy idiótára.
- Igen, de ez valószínűleg azért volt mert megijedt. És nem is biztos, hogy rám támadt volna. - magyarázkodtam, meglehetősen bénán.
- Hát persze. És most mihez kezdesz? - váltott témát.
- Ha felébred ellátom és segítek neki hazatalálni.
Már ha nem ugrik nekem. - tettem hozzá gondolatban.
- Ahogy gondolod. De ha baj van, ne habozz szólni.
- Értettem. - mosolyodtam el. - És köszönöm.
- Neked bármikor. - mosolyodott el ő is, ezzel kivillantva fehér fogsorát. A szavaitól zavarba jöttem, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem mondott volna semmit. Egy Matthez hasonló fiú sosem akarna tőlem semmit. Hozzá egy olyan lány illik, aki jó iskolába jár és rendes családja van, nem úgy mint nekem. Pont emiatt, nem gondolhatok bele többet abba amit mondott.
Miután kikísértem Mattet, megnéztem apát is. A kanapén nyúlt el, sörösüvegek garmadája vette körül. A látványtól összeszorult a szívem, mint minden nap, mikor így látom.
- Oh, apa bárcsak olyan lennél, mint régen. - suttogtam szomorúan és egy pléddel óvatosan betakargattam, nehogy megfázzon.
Ezután összeszedtem az üvegeket egy szemeteszsákba és kivittem őket a kukába. Még lett volna mit rendbe raknom, de előbb a férfival kellett foglalkoznom.
Egy tál vízzel, meg egy törölközővel mentem be a szobámba, a még mindig alvó férfihez. A vizet és a törölközőt letettem az éjjeliszekrényre és óvatosan leültem az ágyra, hogy rálássak a férfi arcára.
A légzése egyenletes volt és a szemhéja mozgásából úgy véltem, épp álmodik valamit. A szeme alatt egy piros duzzanat látszódott, ahol megütöttem. Azt hiszem, ezt megérzi majd , ha felkel.
Ha a duzzanat és a sár nem lett volna ott, egy igen jóképű férfinek találtam volna. Nem mintha így nem lett volna az. Éjsötét fekete haja apró hullámokban omlott a vállára, teste pedig jó kondiban volt tartva, függetlenül attól, hogy mennyi ruhát viselt. Az ajkai vékonynak látszódtak, nem azok a nagyon teltek, mint amilyenekkel a legtöbb modell pasi rendelkezik. Az orrát egyenesnek mondanám, csupán egyetlen apró görbület kivételével. Összességében sütött róla a megközelíthetetlenség.
A ruhája pedig nem is lehetett volna cifrább. Még ha színeiben nem is, de összetettségében teljesen. Első látásra azt hittem, valami olcsó műselyemből van, de az anyaga sokkal finomabb volt annál és hihetetlen részletes kézimunkáról árulkodott. A zöld anyag tökéletes passzolt a fekete és sötét arany színekhez. Egy kosztümhöz képest túl jól nézett ki.
Végül aztán úgy döntöttem befejezem a bámulását, majd belemártottam a törülközőt a vízbe, kicsavartam és óvatosan a férfi duzzanatához érintettem. Épphogy csak elkezdtem vele borogatni, kinyitotta a szemét.
Először össze-vissza járt a tekintete, végül megállapodott rajtam és a kezemen az arcán. A pupillája összeszűkült és ezután olyan erővel húzódott el, hogy sikeresen leborult az ágyról. De nem maradt ott, a következő pillanatban már felállt és óvatosan hátrálni kezdett előlem.

- Ki a fene vagy? És mit akarsz tőlem? - kérdezte gyanakodva.

- Én csak... - álltam fel, miközben leraktam a vizes törülközőt. - ...segíteni próbáltam neked. Elég nagyot estél.

- Szóval láttál mindent.

- Fogjuk rá. - biccentettem. Gyanakodva méregetett, majd a duzzadt arcához ért és mint akinek bevillan valami, olyan megilletődötten nézett rám.

- Hogy merészeltél megütni? - öntötte el a harag egy pillanat alatt.

- Nem tehetek róla. Úgy jöttél nekem, mint egy őrült. - vágtam vissza egyből és magamon is csodálkoztam, amiért így felszólaltam.

- A halandók tényleg semmirekellők. - morogta magának.

- Tudod ki a semmirekellő. - fortyantam fel. - Meg kéne köszönnöd, hogy nem hagytalak ott a sárban.

- Arra várhatsz. - szólt vissza flegmán.- Egyébként hol vagyok?

- New Yorkban. Pontosabban Queensben.- feleltem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az iménti bunkózását.
- Szóval majdnem ott dobott le mint, azt az idiótát. - gondolkodott hangosan.
- Nézd én segíthetek neked hazatalálni, ha szeretnéd.
Jégzöld szemével alaposan végigmért, és úgy tűnt azt mérlegeli, mit akarok tőle. Végül mégis úgy döntött megszólal.
- Elég messze vagyok onnan. Egy darabig nem is tudok hova menni...- itt megállt és már mosolyogva nézett rám. - De te talán segíthetnél abban, hogy legyen hol aludnom.
Meglepődtem a hirtelen jött jellemváltásától és a hideg kirázott tőle. Szerencsére nem voltam teljesen lökött, így tudtam, hogy csak előadja magát.
Ettől függetlenül még mindig bűntudatom volt, amiért megütöttem , így úgy gondoltam nem lehet baj ha elszállásolom egy pár napra.
- Felőlem maradhatsz ha akarsz. Ahogy elnézem rád férne egy fürdés is.- néztem végig rajta. - Adok váltás ruhát is.
- Köszönöm. - adta elő továbbra is a kedveset még mindig mosolyogva.
- Nincs mit.- nyitottam ki az ajtót, de még egyszer visszafordultam. - Ja és nem kell megjátszanod magad. Kicsit ijesztő ha ezt csinálod.- hagytam faképnél a teljesen ledöbbent férfit.
Az ajtót becsukva apám szobájába mentem, hogy valamilyen ruhát keressek a férfinak. Találtam egy régi fekete inget és egy sötét kék farmernadrágot, melyeket apám már nem hordott. talán jók lesznek rá. Ezenkívül magamhoz vettem egy pár zoknit meg egy alsónadrágot is.
Kifelé menet azon gondolkodtam, biztos jó ötlet-e egy vadidegent elszállásolni, aki meglehetősen gorombán viselkedett velem. Még akkor is, ha azt tettem vele, amit. Ha valaki tanult némi jó modort,biztos vagyok benne, hogy nem így viselkedik. Meg aztán, mi volt ez a "semmirekellő halandó" duma?  Mintha különb lenne nálam vagy másnál. Ráadásul még a nevét sem tudom.
A ruhákkal a kezemben nyitottam be a szobámba, ahol az idegen férfit hagytam. Most nem az ágy túloldalán volt, hanem a polcomon lévő dolgaimat tanulmányozta. Mikor észrevett, láttam, hogy egy fényképet tart a kezében. Miután megláttam, hogy mit, a ruhák kiestek a kezemből, és fogalmam sincs hogyan, de egy pillanat alatt, ott termettem előtte.

***

Loki :

Mikor a lány elhagyta a szobát, gondolkodóba estem, most mit is tegyek.
Nem volt meg a varázserőm, se semmim, ami azelőtt. Én is csak egy ember lettem, amitől csak még jobban fortyogott bennem a düh. És ha belegondoltam abba, hogy rá vagyok szorulva egy mihaszna kis emberlányra!
Valamit ki kell találnom, hogy hazajussak. Talán előadhatnám az embert, de nem hiszem, hogy Odin hinne nekem. Sokszor jártam már az emberek közt, de sosem ilyen téren.
Időközben meguntam az egy helyben való ácsorgást és felderítettem a szobát.
Egyszerűen rendezték be, hiába volt egy huszonéves lányé, bizonyos dolgok még a gyermekkorra emlékeztettek. Az ajtóval szemben helyezkedett el egy egyszemélyes ágy, melynek ágyneműje, a ruhámon lévő kosz miatt, most tisztításra szorult. Az ágy jobb oldalán egy aprócska fa éjjeliszekrény helyezkedett el, melyen egy lámpa osztozkodott a legutóbb odahelyezett vízzel teli tállal. Az ágytól balra, a sarokban egy régi ruhásszekrény foglalt helyet, melyre a rá telepedő por miatt, egy alapos portalanítást igényelt. Mellette állt még egy fésülködő asztal amin csak pár pipereeszköz hevert, de emlékezve anyám szépítőszereire, az itteni felhozatal nagyon kevésnek bizonyult.Ezenkívül a szobában még volt egy íróasztal, az asztal közelében és egy polc, melyeken dísztárgyak és valószínűleg a lány személyes holmijai terültek szét. Utóbbira valamiért kíváncsi lettem és körülnéztem a polcon.
Volt ott néhány mostani fénykép, melyeken alig ismertem fel az imént látott nőt. Az egyiken, egy másik lánnyal mosolygott a kamerába, ovális arcát hullámos hollófekete haj keretezte és nem tudtam figyelmen kívül hagyni smaragdzöld szemeit, melyekkel bármelyik férfit megbolondíthatta volna. Halandó létéhez képest, egészen gyönyörűen festett
Ezt a gondolatot abban a pillanatban kivertem a fejemből és megakadt a szemem egy másik képen. Réginek tűnt, a szélei már gyűrődtek voltak, és szakadásnak indultak pár helyen. A kezembe vettem, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Egy szintén fekete hajú lány mosolygott a képen, aki alig lehetett több 9-nél. Két oldalról egy felnőtt férfi és egy nő ölelte át. Valószínűleg a szülei lehettek. Ahogy jobban megnéztem a kislányt ölelő nőt, valami ismerőset véltem felfedezni a vonásaiban, de nem tudtam rájönni, mi az.
A nézelődésemet azonban félbeszakította az ajtó nyikorgó kinyitódása, melyen a lány lépett be ruhákkal a kezében. Most jobban megnéztem magamnak , és kissé elcsodálkoztam, mennyire máshogy fest jelenleg, mint a képen.
Laza lófarokba fogta fekete haját, melyből már több tincs felfedezőútra indult. Karcsú, nőies idomait az olajfoltos ruháján keresztül is látni lehetett. Nem volt kisminkelve sem, de hiába csúfította ezer dolog, nem tudta elfedni szépségét. Ezen gondolatoktól csak még gyengédebbnek éreztem magam és csak még inkább bosszantott. Szinte gyűlöltem már a lányt.
 Mikor meglátta, mit tartok az ujjaim közt, megmerevedett és kiejtett mindent a kezéből. Majd a következő pillanatban előttem termett és zöld szemei szikrákat szórtak a haragtól.
- Ehhez ne nyúlj hozzá! - kapta ki a kezemből a képet.- Téged nem tanítottak meg, hogy nem illik más holmija közt kutakodni?
Egy pillanatra elcsodálkoztam, de a következőben csak közömbösséget mutattam felé.
- Még csak az kéne, hogy te mond meg nekem, mit tegyek és mit nem. - feleltem cinikusan. Egy nyamvadt kép miatt miért kell ekkora patáliát csapni? Chh, tipikus nő.
- Ha itt akarsz maradni, akkor igenis azt teszed. - oktatott ki, amitől inkább csendben maradtam, mert be kellett látnom, igaza van. Még akkor is, ha legszívesebben itt helyben végeztem volna vele. De ami késik, nem múlik.
Úgy tűnt, észrevette magán, hogy kicsit elvetette a sulykot , így nyugodtabban folytatta.
- Amúgy hogy hívnak? - kérdezte, miközben biztonságosan visszahelyezte a képet a polcra.
Kis ideig gondolkoztam, eláruljam - e a nevemet, mert nagy valószínűséggel úgysem fogja elhinni. Ha mégis, eszébe juthat amit 2 héttel ezelőtt tettem New Yorkkal és akkor biztos, hogy kipenderít innen.
Aztán meggondoltam magam és egy mindegy mi lesz alapon úgy döntöttem, kivételesen igazat mondok. Végül is csak egy ember. Mit árthatna nekem?
- Loki.
A lány előbb meghökkent, majd felnevetett, mint ahogy az várható volt.
- Loki? Ez komoly? - nevetett továbbra is mint aki sose hallott még jobb viccet. Majd abbahagyta és mosolyogva nézett rám. - De most tényleg. Hogy hívnak?
- Nem értem mit nem lehet ezen felfogni. - feleltem unottan.
- Ohh jól van. Én Astrid vagyok. - nyújtott kezet, de nem fogadtam el, amitől ő zavartan lerakta a kezét.
A neve hallatán elcsodálkoztam. "Isteni szépség"? Mégis ki ad halandó embernek asgardi nevet? Bár azt el kell ismernem, tökéletesen illik hozzá .
- Furcsa név egy múlandóhoz képest. - jegyeztem meg végül. Valamiért kíváncsivá tett, honnan kaphatta ezt a nevet.
A ráaggatott jelzőre, most csak a szemét forgatta.
- Anyám történész volt. A skandináv mitológia volt az egyik kedvence, valószínűleg ezért adta. - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.
Nem feleltem, csak bólintottam, mint aki lezártnak tekinti a témát. Valóban nem volt kedvem többet társalogni vele. Ezt valószínűleg ő is észrevehette, mert ellépett mellőlem és felszedegette az előbb elejtett ruhákat.
- Ezeket találtam. Remélhetőleg jók lesznek rád. - nyújtotta át. - Megmutatom a fürdőt is. De próbálj meg csendben maradni. Ha az apám felkel, annak nem lesz jó vége.
Csak egy " kíváncsian várom mi lesz" nézéssel ajándékoztam meg, de neki ez is megtette, mert egy sóhajtás kíséretében megfordult és karonfogva kivezetett a szobából. Az érintésétől összerezzentem és már tenni is akartam egy epés megjegyzést, de ekkor észrevettem egy férfit egy kanapén szunyókálni. Bizonyára ő az, akiről Astrid beszélt. Egy pocakos , negyvenes éveiben járó férfinak láttam, aki annyira ártalmatlannak tűnt, hogy egy légy is előbb elbánt volna vele.
Mire észbe kaptam, már a fürdőszobában is voltunk. Apró helyiség volt, egy fürdőkádon, mosógépen , mosdókagylón és egy kisebb faliszekrényen kívül nem volt más benne. Így, hogy ketten voltunk ott,még kisebbnek tűnt és a lány annyira közel állt hozzám,hogy szinte éreztem a testéből kiáradó hőt.
Úgy láttam, kezdi kényelmetlenül érezni magát, amitől nekem kaján mosolyra húzódott a szám.
- Ha szeretnél velem fürdeni, csak egy szavadba kerül. - simítottam ki egy elszabadult tincset az arcából.
A lány orcája egy pillanat alatt skarlátvörösre váltott, én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült elérnem a célom.
- Na persze. Egy negyed óra múlva visszajövök. - fordította el a fejét és amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a helyiséget.

Hoztam képet Astridról :D Én valahogy így képzelem el. :) (Frissítve, 2023. 05.22. ->Átírva, bővítve)

1.rész

Zuhanás

- Astrid, 5 perce vár rád itt két rendelés! Vidd már ki!

A nagydarab, zsírfoltokkal tarkított kötényű szakács, Pete Verger ordításától szinte megremegtek a konyha falai. Rajta kívül még egy pattanásos kamaszfiú serénykedett a helyiségben, de Pete hangjától majdnem elejtette a tiszta tányérokat. Pete türelmetlenül várakozott, mialatt igyekezett nem odaégetni a sercegő szalonnát a tűzhelyen.

Az élet nem habostorta, ha egy olyan gyorsétkezdét vezetsz, mint amilyen a Verger's Hamburgers. Nem örvendett olyan nagy népszerűségnek, mint egy Pizza Hut vagy McDonald’s, de New York belvárosában való elhelyezkedésének köszönhetően még így is forgalmas helynek számított. Ezen a helyen viszonylag olcsón és nagy mennyiségben lehetett enni, de ha ott dolgoztál, jobban jártál, ha inkább otthonról vittél magaddal ebédet. A higiéniával ugyanis akadtak gondok, főleg, hogy a sütő körül nem egyszer bogarakat kellett agyoncsapkodni. Nem meglepő, ha a nap végén lévő takarítástól minden alkalmazott viszolygott. Kinézetre egyébként szinte ugyanúgy épült fel, mint bármelyik másik gyorsétterem. Ha benéztél a nagy üvegablakokon, láthattad a piros bőrboxokat fémasztalokkal, melyek közepén a szokásos Ketchup-Mustár flakonok sorakoztak só- és borsszóróval karöltve. Az étterem végében szintén fényes fémből készült hosszú íves pult helyezkedett el az olyan szükséges eszközökkel, mint amilyen a pénztárgép. Ez előtt bárszékek adtak ülőhelyet egyes vendégek számára. A hosszú pult mellett pedig a mosdót kereshették fel, míg mögötte lehetett megtalálni a konyhát a szakácsokkal, egy hűtőkamrát, na meg a hátsó udvarra vezető ajtót, ahol az alkalmazottaknak kellett közlekedni, ha végeztek. Ha beléptél nyomban megcsapott az olajszag, melyben ki tudja mióta sütötték a húsokat. Olyan sűrűn terjengett a levegőben, hogy még azt is megtudtad mondani, mi készült el éppen. Az emberek ennek ellenére is jöttek, mentek és mintha teljesen elfelejtették volna, hogy 2 hónappal ezelőtt valami borzalmas akarta leigázni a világukat. Itt-ott még lehetett látni a lerombolt épületek maradványait és ahogy fokozatosan állították helyre őket. Azokra a lényekre viszont, amik az égből szálltak alá, nem talált senki megfelelő magyarázatot. A kormány bármennyire próbálta volna eltűntetni a nyomokat úgy, ahogy azt tette számtalan alkalommal, ezúttal semmilyen mentsége sem maradt azzal kapcsolatban, hogy nincsenek egyedül az univerzumban. Persze mindenki tudott a Bosszúállók nevezetű hős csapatról és tetteikről, ahogy megmentették a világot. Azt mondják, az emberek, legyenek bármilyen gyengék is, képesek alkalmazkodni mindenhez. Talán ez lehetett az oka annak, hogy most önfeledten járkáltak mindenfele az apró-cseprő gondjaikkal karöltve.

Astrid Crowford, akinek az imént kiabáltak, ziláltan jelent meg a pultnál, s legszívesebben már most hazament volna. Csak 6 óra telt el a mai műszakjából, mégis több napnak érzékelte. Rozsdavörös haját hiába fogta kontyba, rengeteg tincse kikandikált, mogyoróbarna szemeiben látszódott a fáradtság. Világoskék egyenruháján megannyi folt éktelenkedett, míg a kötényéről alig mondta meg bárki is, hogy fehér eredetileg. Zsebeiben toll, papír és hajgumik tömkelege, utóbbiból ki tudja mennyit vesztett el, ahogy írta fel a rendeléseket. Így festett mindig, amikor dolgozott. Akárcsak Hamupipőke, csak az ő esetében nem létezett semmiféle jótündér, aki szép báli ruhát no meg tökhintót varázsolt. Neki maradt a hamu, illetve olaj.

- Jó, jó megyek már, Pete! – grimaszolta és kapkodva letette egy párnak a menüket, majd rohant azokért is, melyekért szóltak.

- Na végre! – forgatta szemét Pete. – Nagyon szét vagy ma esve.

Astirdnak megfordult a fejében, hogy az üres tálcát Petehez vágja, de kellett neki ez az állás, amíg nem talál jobbat, így inkább a verbális utat választotta.

- Talán nem két embernek kellene felszolgálnia egész nap és máris megoldódna ez a probléma. - hagyta is ott és kivitte a rendeléseket. Szerencséjére a szakács nem szólt vissza semmit, de hallótávolságon kívül is elég nyilvánvalóvá vált a szitkozódása.

Mondani sem kell, július közepén pénteki napon dolgozni egy gyorsétteremben maga a rémálom. Rohadt sok ember jött, akik az ebédszünetüket itt akarták eltölteni, lehetőleg minél hamarabb, így az alkalmazottaknak esély sem adódott a pihenésre. Hiába múlott el este 6, az emberek nem akartak elfogyni. Ráadásul abba a melegbe, amit a sütők is árasztottak magukból, majdnem bele lehetett halni, és pont a mai napon döntött úgy a drága főnöke is, hogy szabadságol két felszolgálót. Természetesen az egyik folyton ágyba bújt vele, így annak mindig járt valami kedvezmény. A másik meg pont a barátnője, így csak meg kellett kérnie, hadd engedje el őt is és már nem is látták őket aznap. A pénzüket persze ugyanúgy megkapták, csak Astrid és a munkatársa, Keily nem. Ők egész nap együtt szenvedtek. Még szerencse, hogy összebarátkoztak, máskülönben egyedül megbolondultak volna.

Azt hihetnénk, egy 21 éves lány egyetemre jár, vagy szakmát tanul, hogy olyan állása legyen, ami legalább annyira jól fizet, hogy még szeresse is. De Astridnak mást hozott a sors. Mióta az anyja, Vivian eltávozott az élők sorából, az apjával, Jamessel élt, aki a fájdalomtól teljesen magába zuhant és rövidesen inni kezdett. 10 éves kora óta megtanult magáról gondoskodni. Az élete jelenleg a számlák fizetéséből, a főzésből, mosásból, takarításból, na és persze a gyorsétkezdében való munkából állt. Természetesen ehhez hozzátartozott az apjáról való gondoskodás is, akinek hiába nem adott pénzt piára, ő valahogy akkor is megtalálta a módját az ivásra. Nem egyszer előfordult, hogy még Astridot is meglopta. Sajnos ezen dolgok meglehetősen hátráltatták az egyetemre jutást. Kaphatott volna ösztöndíjat, ha nem állandóan az apja után futkos, mert részegen sokszor elcsatangolt otthonról. Másfelől ösztöndíj nélkül megfizethetetlenné vált ez a dolog. Régen talán haragudott az apjára és a világra ezért, de bármilyen emberré is vált mostanra, még mindig az apja volt, aki felnevelte és etette. És Astrid szerette őt. Csak ő maradt neki ezen a világon. Inkább lemondott az álmairól. De tudjuk, hogy nem mindenkinek jön össze az, amit akar. Neki ezt adta az élet és ezt kell szeretnie. Legalábbis próbálta. Egyébként is: az álmodozás a gazdag népeknek való, nem az olyanoknak, mint ő. Különben sem tudta, mit kezdett volna magával egy egyetemen.

- Na, mi a helyzet? Már megint baszogat? – kérdezte Keily, miközben az asztalokat törölgették. Egy olyan napon, mint amilyen ez volt, pihentetőnek számított már ilyesmit is csinálni.

Keily Hawke egyébként nemrég töltötte be a 22-őt. Úgy, mint Astrid, ő sem jelentkezett egyetemre, hanem ebben az étteremben dolgozott, hogy összegyűjtsön egy kis pénzt arra a fodrász tanfolyamra, amit régóta elakart végezni. Jobb körülmények között élt, két dolgozó szülővel, akik támogatták az álmai elérésében. A tejeskávéra emlékeztető bőrű lány megjelenésétől pedig szívesen töltötték az idejüket a vendégek az étkezdében. Olivazöld szemében mindig gyermeki huncutság csillogott és telt száját, ha kinyitotta, akkor a vendégekkel való beszélgetésre, piszkálásra fordította. Jó pár törzsvendéget szerzett Petenek. Festett szőke haját apró fonatokba rendezte és úgy kötötte kontyba. Míg Astrid a 170 centijével magasnak számított, addig Keily a 175-tel megnyerte ezt a kimondatlan versenyt. Csak 5 cm a különbség, azonban nehezebben is talált magának pasit. Nem mintha sokat szomorkodott volna ezen, hiszen a családja és a barátai kitöltötték a szabadidejét. Különösen Astrid, akinek számtalanszor segített. Tudta milyen nehéz helyzetben élt kiskora óta és sajnálta miatta, bár ezt egy alkalom kivétel sosem mondta neki. Tudta, hogy Astrid mennyire utálta, ha sajnálta valaki.

- Jah. – felelte unottan Astrid. – Azzal a két libával el kéne beszélgetni, hogy tudják mi is az a munkahely.

- Az biztos. Meg be kéne tömni Emma száját, hogy ne kapkodjon be mindenfélét. Például ezzel a ronggyal. – pörgette meg a kezében, amitől a másik felnevetett.

- Jó ötlet. Kiviszem a szemetet, addig tartsd a frontot. – imitált Astrid tisztelgést, mire Keily csak nevetve megrázta a fejét és mindketten mentek a dolgukra.

Kiérve a hátsó ajtón, megkönnyebbült a friss levegőtől. Még nem is a legtisztább, de fájt a feje az olajszagtól és a hőségtől, így ez felért a Menyországgal. Egy pillanatra megállt a szeméttel a kezében és csak itta a késő délutáni látványt. A nap már kezdett narancsszínt ölteni, a lágy bárányfelhők pedig óvó anyaként vették körbe. Színük kékben és lilában játszott, míg ahol a napsugár közvetlenül érte őket, bíborban és narancsban tündököltek. A szellő lágyan fújt, s egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor megérintette az arcát. Rég nem ért hozzá senki kedvesen és bármilyen szánalmasan hangzik, neki ez is jól esett. Mire újra kinyitotta, az égen madarak csoportja szállt a horizont felé, neki pedig összeszorult a szíve a látványuktól. Milyen szerencsések. - gondolta. Irigyelte a madarakat. Ők szabadon mehettek bárhová, ahová csak akartak. Csak a csillagos ég szabhatott nekik határt. Ha nem tetszett nekik egy hely, hopp, elrepültek. Ő viszont itt nyomorgott a szemét közt, ami nap mint nap körbevette, azzal a tudattal, hogy ez sosem lesz jobb. Hiába próbált volna meg mindent maga mögött hagyni, a lelkiismerete úgyis visszarángatta volna.

- Azt hiszem jobb, ha nem agyalok többet. – adott hangot gondolatainak, majd egy sóhajtás kíséretében odasétált a konténerhez és beledobta a szemeteszsákot.

Kedvetlenül indult vissza, de ekkor valami furcsa dolog történt. Az ég hirtelen elsötétült, ahogy szürke, majd fekete felhők gyülekeztek egy csoportban. A feje fölött végül egy sötét lyuk körvonalazódott egyre jobban, miközben folyamatosan hangos és mély dörgéseket hallott. Megremegett a vakító villámoktól, ahogy összecsaptak egymással, mialatt úgy feltámadt a szél, hogy az Astrid közelében felhalmozott szemeteszsákok megtanultak repülni. A lyuk aztán örvénylő légoszloppá vált és az étterem hátsó részén kívül, a kerítés túloldalán lévő síkságban érintkezett a földfelszínnel.

A józan ész azt diktálta, rohanjon amerre lát, de földbe gyökerezett a lába a félelemtől. Nem mintha egy tornádó elől eltudott volna olyan gyorsan menekülni. Már épp felkészült a legrosszabbra, amikor a tornádónak hitt valami megváltozott. Egy fénylő cső lett belőle, mely úgy csapott bele a kerítés túloldalába, akár a villám. A csőszerű fényáradatban pedig egy férfi hullott le az égből fülsiketítően ordítva. Mire becsapódott oda, ahol a fény véget ért, a sikoltás megszűnt, s vele együtt a fény is. Az ég pillanatok alatt kitisztult, mintha egy másodperccel ezelőtt nem is történt volna semmi. Se villámot vagy dörgést, de még fekete felhőket sem lehetett látni. Képzelődött volna?

- Mi a franc? – pislogott Astrid értetlenül, amikor kitért egy épp lezuhanó zsák elől.

Alig merte magának bevallani, de az a gondolata támadt, hogy úgy tesz, mintha nem látott volna semmit és visszamegy dolgozni. Van bőven elég baja, nem kell még önszántából is csinálnia magának egyet. Azonban az a nyavalyás jó szíve felébresztette a lelkiismeretét, na meg a kíváncsi természetét ne is említsük, ami időről-időre bajba sodorta. Eldöntötte, hogy megnézi, ami leesett tényleg ember-e, és ha igen, él-e még.

Óvatosan lépkedett a rácsos kerítés felé, akár egy futásra kész macska, mintha bármelyik pillanatban baj érhetné. Kinyitotta a kapuajtót, de nem csukta be maga mögött, hátha menekülnie kell. Szerencsére nem kellett semmitől sem tartania, a bukott angyalka ugyanis eszméletlenül feküdt egy hatalmas sáros pocsolyában. Ahogy elnézte hosszú fekete haját, markáns állát és sápadt bőrét, úgy állapította meg, emberféle lehet. Rendelkezett kézzel, lábbal, meg mindennel, ami kell, de olyan ruhát viselt, mintha valami kosztümös filmből lépett volna ki. Derék alá érő fekete tunika, egymásba érő mintákkal, mellkasán nyakláncra emlékeztető íves aranydísz. Fekete bőrnadrágot viselt még olyan bakanccsal, amelyhez foghatót még nem látott férfiakon. Sötétzöld, arany és fekete színben váltakozó kabátján vállpántokat lehetett találni. Ezekhez jött a kar és lábszárvédő, miközben az egész ruházatát furcsa szimbólumok ékesítettek. Amennyire megtudta állapítani, az összefonódó formák talán kelta motívumok lehettek. Iszonyatosan szépnek és finomnak találta a bőr és a szövet egymásba illeszkedő borításait, amelyeket a karján és a lábán látott. Oké, ezt még be lehetett tudni valami fanatizmusnak, hiszen pár sarokkal odébb képregény találkozókat tartottak, csak azt nem tudta sehová sem tenni, hogy a bánatba zuhanhatott le az égből és hogyan élhette túl? Mert az emelkedő mellkasa láttán nyilvánvalóvá vált, hogy él még. Legalábbis egy alien baby nem lehetett benne.

Közelebb araszolt hozzá és lassan letérdelt mellé. Olyan 23-24 évesnek saccolta. Viszonylag vonzónak tartotta, mégis talált benne valamit, ami miatt nem szívesen kezdett volna ki vele. Egy eszméletlen embert, általában ártatlannak ítélünk meg, de ez a férfi olyan sötétséget árasztott magából, amitől a hideg futkosott a hátán.

- Valahogy fel kéne keltenem. – gondolkodott ismét hangosan. Tényleg le kellett volna már szoknia erről.

Lassan közelített felé, de még mielőtt hozzáérhetett volna az arcához, váratlanul kipattantak jégkék szemei és ijedten nézett körül. Nyomban felkelt, és mint valami elmeroggyant, elkezdett ordítani. Mikor úgy érezte, elég volt, abbahagyta és dühöngésbe fogott.

- Ezt még nagyon meg fogod keserülni! – fenyegetőzött az ég felé a mutatóujjával. – Sosem leszek olyan, mint ők! Soha!

Ismét körbenézett, de ezúttal észrevette a lányt is és eszelős tekintettel közelített felé. És az sem javított a helyzeten, hogy teljesen beborította a sár, amitől csak még nagyobb fenyegetést jelentett. Astrid azonnal felállt és folyamatosan hátrált, csakhogy távolabb kerüljön a férfitól. Mikor már elég közel ért hozzá, maga sem tudta, mi ütött belé, de úgy behúzott neki egyet, hogy a férfi abban a minutumban ájultan rogyott össze. Uhh. Életében először találta hasznosnak azt a pár önvédelem órát, amire Keily elrángatta.

Egy másodpercre rá viszont fejbe kólintotta magát, hiszen pont azt akarta elérni, hogy magához térjen, úgyhogy szitkozódott, hogy most mégis mi a fenét csináljon. Ismét letérdelt a férfi mellé, s próbálta kitalálni a következő lépést.

Mindegy mennyire buggyant, jobb, ha ellenőrzi, megsérült-e. Az előbb az adrenalintól fűtve mintha nem lett volna semmi baja, de belső sérülései még lehettek. Kisebb zúzódásokat talált az arcán és a kézfején, illetve a piros foltot a szeme alatt, ahol megütötte. Oké, most hozzá kellett érnie, hogy nem tört-e el valamilye. Előbb bebizonyosodott arról, hogy nem fog újra őrjöngve felugrani, aztán lassan végigtapogatta a karját, a lábát. Nem talált semmi furcsát, azonban amikor a mellkasa alatt a jobb oldali bordájához ért, a férfi felnyögött. Astrid ijedten ugrott hátra, de az idegen nem ébredt fel. Kellett neki pár másodperc, hogy rendezze a légzését.

Lehetséges lenne, hogy a bordáját érte az ütés, amikor leesett? – kérdezte magától.

Astrid agyában lázasan munkálkodtak a fogaskerekek és tudta, az a legkézenfekvőbb megoldás, ha beviszi a kórházba és otthagyja. Biztos megkérdezik tőle, miért van a piros duzzadás a szeme alatt, de tudta, hogy könnyedén kimagyarázza majd magát, mivel veszélyesnek ítélte meg. Már a sztorit is megfogalmazta, hogyan talált rá, mert tudta, hogy azonnal diliházba küldték volna, ha elmondja miként látta lezuhanni az égből. Csakhogy itt el is akadt, mert ugyan a parkolóban állt a meggyszínű 1996-os Cadillac, Seville-je, de hogyan cipelte volna el ezt a 187 cm magas embert a kocsijáig? Arról nem beszélve, hogy ehhez a magassághoz amennyire megtudta állapítani, szálkásan izmos testalkat párosult és ő nem súlyemelőnek készült, hogy csak úgy a vállára kapja.

Végül nem jutott jobb eszébe, mint megkérni Keilyt, hogy segítsen neki. A főnöke viszont már más kérdés. Azt tudta, hogy nem fog neki a férfiról beszélni, mert amíg Keily talán elhiszi, addig Pete biztosan nem fogja. És amilyen ármányos, rosszindulatú szokott lenni, biztosan bolondnak nézte volna. A világ hiába lett szélesebb néhány furcsa lénnyel és szuperhőssel, az ilyesmit senki nem találta volna normálisnak.

Szóval otthagyta a földön szegény fickót és sietett, ahogy bírt Keilyhez. A mindig vidám barátnője épp futkározott össze-vissza a rendelésekkel és amint megpillantotta Astridot, szinte füstöt lövellt az orrlyukaiból. Letette az utolsó tányért is a kezéből, majd szélsebesen félrevonult vele a kíváncsi szemek elől.

- Hol voltál ilyen sokáig?! Még többen jöttek most és alig bírtam mindent időben kivinni. Egy poharat is majdnem eltörtem. – szúrta le, ahogy megragadta a karját.

- Sajnálom, de… segítened kell. – nézett rá Astrid esdeklőn. Keilynek nyomban eltűnt a harag az arcáról. Jól tudta mit jelentett ez. Elernyedve engedte el őt.

- Már megint mi történt? – húzta a száját.

Astrid röviden elmesélt neki mindent. Semmit sem hagyott ki, mert úgy ítélte meg, a legjobb barátjának mindent tudnia kell. A titkolózással nem jutott volna előrébb.

Eleinte nem akart hinni neki, de tudta, hogy sosem találna ki ilyesmit a semmiből. Az áttörést viszont az hozta meg, amikor kitért arra, hogy szegény pasast az ébredése után egyből kiütötte, belátta, igazat beszélt. Astrid általában mindig előbb cselekedett, mint gondolkodott. És ezt Keily tudta a legjobban.

- Oké, ha jól értem, a fickó most is ott fekszik kint, te pedig kórházba akarod vinni. – értelmezte Astrid mondandóját, mire amaz bólintott.

- Pontosan.

- Hát… tudod, én benne vagyok és a műszakot is végigviszem valahogy, de Pete már más kérdés. – vakargatta a fejét.

- Tudom. De azt én elintézem. – bizonygatta és ezzel próbálta magát is meggyőzni.

- Legyen. Akkor beszélj vele. Én addig hozom a kocsidat. – nyújtotta a kezét, Astrid pedig átadta a kulcsot, amivel azonnal eltűnt.

A lány vett egy mély levegőt és a konyha felé indult.

Pete Vergerről ha csak pár dolgot is, de tudni kellett. Egy harmincas évei közepén járó férfi volt, aki történetesen ennek a helynek a főnöke és főszakácsa is egyben. Egyszer magáénak tudhatott egy feleséget és kisfiút is, de Pete, alighogy megszületett a gyermeke, már megcsalta a nejét. Az asszony csak 1 év elteltével jött rá a férje ocsmányságára, de akkor egyből összepakolta minden holmiját és visszaköltözött az anyjához, a gyermekkel együtt. A pletykák szerint a válás óta csak hétvégenként láthatja a fiát, de az exfelesége igyekszik úgy megoldani ezeket a találkozókat, hogy neki egyáltalán ne kelljen látnia Pete-t. Kész rejtély, miért... Azóta egyedül tengette a napjait, de ugyanúgy egy csomó nőt vitt az ágyába. Mintha nem tanult volna a hibájából. Mondjuk Astrid és Keily nem értette, mit ettek rajta annyira a nők, ha nem lehetett benne találni semmi vonzót. Kopaszodott, dagadt, mint egy tészta, amit túl sokáig kelesztettek, munka közben izzadt, mint a ló és a modora talán jobb, ha nem is került szóba. Talán a randik alkalmával rendelkezett egy olyan bájjal, amit ők nem láthattak? Bár hozzá kellett tenni, mikor felvette Astridot, ugyancsak a külsejét tartotta szem előtt, nem a tehetségét. Épp ezért, az első adandó alkalommal bepróbálkozott nála, amikor egyedül maradtak az étkezdében. Astrid azonban rögtön a férfi tudtára adta, hogy ő nem az a fajta lány, akivel ilyen undorító dolgokat lehet csinálni és ha még egyszer ilyet tesz, feljelenti. Azóta Pete felhagyott a lány kergetésével, de nem is bánt vele szépen. Legszívesebben kirúgta volna, de tartott így is attól, hogy feljelentheti még. Ráadásul, ha kelletlenül is, de belátta, hogy Astrid jól végezte a munkáját és más már rég kilépett volna.

Pete tehát amint meglátta belépni a konyhába, abbahagyta a hamburgerek készítését és szúrós szemmel méregette a lányt. Azonnal tudta, hogy kérni akart valamit.

- Már megint mit akarsz?

- Az a helyzet, hogy apám rosszul lett és be kell vinnem a kórházba. Szóval szeretném, ha elengednél. – tördelte az ujjait. Sosem ment neki jól a hazudozás. Csak remélni tudta, hogy Pete nem látta ezt rajta.

Kivételesen Fortuna a kegyeibe fogadta, mert Pete idegesen fújtatott egyet, hogy most nem tudja, kit állítson be a helyére, végül mégis legyintett egyet és elengedte, de azzal a kikötéssel, hogy ezt le fogja vonni a fizetéséből. Más helyzetben ezt biztos nem hagyta volna szó nélkül, hiszen amíg másnak délután kettőkor kezdődött a műszak, neki 11-re kellett ma is beérnie. De ezúttal inkább befogta a száját és amint Pete nem látta, vigyorogva futott ki Keilyhez, aki már a hátsó bejáratnál állt a kocsival.

- Ez gyors volt. – hökkent meg.

- Tudom. Csak a fizum bánta. – legyintettem. – Akkor rakjuk be a kocsiba.

Keily válaszképpen bólintott és a még mindig eszméletlen férfihoz sétáltak. Keilyt nem mondta volna senki ijedős kislánynak, hiszen olyan főnökkel áldotta meg az élet, mint Pete és a munkájából adódóan a lehető legfurább embereket kellett elviselnie, amihez mindig jópofit kellett vágnia. Azonban még így sem tudott felkészülni a sáros, kosztümös férfi látványára. Nyomban feltűnt neki a piros folt a szeménél, és magában büszkeség töltötte el a barátnőjével kapcsolatban, hogy megtudta védeni magát.

- Hogy mit ne mondjak, tényleg fura egy szerzet. – jelentette ki. – Én fogom a lábánál, te meg a fejénél. – adta az instrukciókat, Astrid pedig aszerint is cselekedett.

- Úgy mondod, mintha hullát akarnánk ásni.

- Tulajdonképpen tudok a közelben egy jó virágágyást. Sose buknánk le. – viccelődött Keily, Astrid pedig hitetlenkedve rázta a fejét barátnője idétlenkedésétől.

A rozsdavörös hajú lány csak remélte, hogy most nem ébred fel és kezd el megint őrjöngeni az idegen. Óvatosan megemelték és megpróbálták betenni az autóba. Sikerült nem beleverniük egyik végtagját sem semmibe és nem is ébredt fel semmire. Szinte békésnek tűnt a barna bőrülésen feküdve. Csak remélni tudták, hogy nem súlyosbították a sérüléseit az emeléssel.

- Innentől már rendben leszel? – csukta be a kocsiajtót.

- Igen, köszi. Majd megkérek a kórháznál valakit, hogy segítsen bevinni. – ölelte meg Keilyt. – És még egyszer kösz.

- Ugyan, ez semmiség. – szorította meg, majd el is engedte. – Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek, mielőtt még az én bérem is levonja. Sok sikert!

- Neked is. – búcsúzott el tőle és be is szállt az autójába.

Szerencsésnek tartotta magát, amiért ezt az öreg csotrogányt pár hete vitte el műszakiztatni, ami épphogy átcsúszott a vizsgán. De megérte annyit túlórázni. Akkor a légkondi még működött, de azóta újra bemondta az unalmast.

A hátrapillantó tükörben ellenőrizte, hogy az idegen alszik-e, majd ahogy megbizonyosodott effelől, ráadta a gyújtást és amint járni kezdett a motor, elindult a különös férfival együtt.

***

A New York-i Presbiteriánus Kórház tűnt a legközelebbinek és zökkenőmentesen eljutottak oda. Semmi baleset vagy dugó nem állta útjukat. Ilyen békésnek sem látta talán senki New Yorkot. Astridról viszont nem lehetett ugyanezt elmondani. Mert minél közelebb kerültek a kórházhoz, ő annál jobban bepánikolt. Viszolygott ezen intézményektől. Szinte biztos volt benne, hogy ennek az anyjához lehetett köze, aki egy ilyen mesterséges környezetben hunyt el. Nem sokszor idézte fel azt a napot, amikor elhagyta őt és az apját, nehogy összeomoljon. Az anyja jelentette neki a világot és mióta nincs benne, őt nem is érdekelte igazán semmi. Csak teltek a napok és az évek, de többé már semmi sem volt ugyanolyan. A kórházakat épp ezért kerülte. Különös módon ő sose járt egyben sem, mert nem terítette le semmilyen betegség vagy vírus. De még törött végtag miatt sem. Ezt betudta erős immunrendszernek és annak, hogy nem két-ballábas.

Viszont az apja miatt sokszor fordult meg az olyan közeli kórházakban, mint ez. Nem értette, hogyan tudta magát annyira leinni, hogy gyomormosás lett a vége. Ő a régi iskolatársaival próbálta az alkoholt, de nem lett sose a kedvence. Az apja alkoholizmusa miatt viszont egyenesen undorodott az alkohol szagától is.

Mikor megálltak, kellett neki pár perc, hogy lenyugtassa magát és tiszta fejjel tudjon beszélni másokkal. Kiszállt a kocsiból és besétált az óriási épületbe, amely túl nagy forgalomnak örvendhetett. Bent aztán tova szállt a határozottsága, ahogy megcsapták az orrát a vegyszerek, gyógyszerek és a halál szaga. Többször ki-be kellett fújnia a levegőt, hogy ne dobja ki a taccsot. Körülötte pár ember furcsán méregette, de mielőtt bárki is odamerészkedett volna hozzá, összeszedte magát és a sürgősségi recepciójához lépett. Csak egy idős hölgy állt előtte, aki viszonylag hamar végzett.

A pult tetejét üvegfal keretezte, aminek csak az alján maradt egy íves lyuk, hogy az emberek az irataikat, papírjaikat ott adják be. Az üveg mögött papírhalmot és egy középkorú nőt lehetett találni, aki a sok szeme alatt húzódó szarkaláb alapján régóta bent lehetett. Astrid szerint rosszabb lehetett egy ilyen helyen dolgozni, mint egy gyorsétkezdében. Túl nagy a felelősséggel járt, folyton figyelni kellett és ha hibáztál, kevésbé nézték el. Nehezebben maradtál kedves és barátságos, főleg, ha sokan értetlenkedtek és hátráltattak, miközben valakinek igazán segítségre lett volna szüksége.

Mikor ő jött, udvariasan bemutatkozott és elmondta, hogy az autójában fekszik egy férfi, aki megsérült és a bordájára eshetett, mivel ott panaszkodott fájdalomra. Ezt a részt egy kicsit átköltötte, hiszen a férfi nem mondott neki semmit. A recepciós hölgy nyomban kiküldött a lánnyal 2 ápolót, akik hordágyra tették és elvitték. Astrid megnyugodott, hiszen az ő részéről tulajdonképpen ennyi lett volna a történet, ám megállította a recepciós.

- Hölgyem, amíg a férfit vizsgálják, segítenie kellene. Tudja a nevét? Sokat segítene az azonosításban.

- Öm…nem, sajnálom. Fogalmam sincs kicsoda lehet, csak azt, hogy elesett és eszméletlenül találtam rá. – tördelte az ujjait, amit kifejezetten akkor szokott, ha valamiben füllentett. Ám ezt a recepciós a pult alatt nem láthatta.

- Értem. Tehát elesett?

Mikor ezt kérdezte, egy papírt töltött ki. Bizonyára feljegyezte, amit Astrid mondott az idegenről. Ettől a lány cseppet idegessé vált, de próbálta nyugtatni magát, hogy ilyenkor ez az eljárás és ő végiggondolta többször is, mit fog mondani.

- Igen.

A hölgy további kérdéseket tett fel a lánynak az eséssel kapcsolatban. Mindre tudott válaszolni, bár egy ponton túl leverte a víz. Nem tudta, hogy egy lépcsőn való leesésnek a sérülési mennyire egyeznek meg a zuhanáséval. Az eredeti ötlete egy ablakból való kiesés lett volna, de akkor meg kellett volna adnia valami címet, holott azt se tudta honnan zuhant le, nemhogy hol lakott. Már megfordult az is a fejében, hogy egy űrlényt talált. Mindenesetre a recepciós nem kérdezett erre rá, sőt, látszódott rajta, hogy szeretne inkább hazamenni.

- Köszönöm, hogy válaszolt. Kérem, töltse ki ezt a papírt az adataival. – nyújtotta át a dokumentumot a lyuk alatt. – Ha végzett, adja le a mellettem lévő pultban.

- Rendben, köszönöm. – bólintott a lány, ahogy elvette a papírt.

Ekkor hatalmas csörömpölés zavarta meg az emberek nyugalmát, ami a folyosó végéről jött. Többen odakapták a fejüket, akárcsak Astridék. Mintha valaki kiabált is volna. Aztán két fehér ruhás ápoló futott a hang irányába, s rövid időn belül megszűnt a zaj. Pár pillanatig mindenki arra várt, vajon lesz-e folytatás, ám mivel nem történt semmi, visszatértek az addigi feladatukhoz.

– Van más teendőm ezen kívül? – kérdezte még utoljára Astrid a recepcióst.

- Nincs. További szép estét kívánok! Viszlát!

- Viszont kívánom és viszlát!

Astrid átsétált a félreeső pultokhoz, hogy kitölthesse a papírt. Nem repesett az örömtől, hogy a nevét kellett adnia, de már nem számított. Bárkit is hozott be, az innentől nem az ő felelőssége. Amint végzett és rájött, mennyi az idő, meglepődött. Nem akarta elhinni, hogy olyan sok idő elment a másik sorban való várakozással. Egy bő fél órája végzett volna a munkahelyén is. Az apja pedig ilyenkor szokott ébredezni.

Kisietett a kórházból, s egyből indult a parkoló felé, ahol a kocsit hagyta. Csakhogy amint elhaladt közben egy sikátor mellett, valami úgy nekilökődött, hogy elesett.